Koffein

Felébredés immár Koffeinmentesen

Kedves Olvasók, kedves Koffein követők, kedves Barátaim!

Talán feltűnt nektek, talán nem annyira, hogy az utóbbi időben a Koffein blogon nagy volt a csend. Nevezhetnénk ezt alkotói válságnak is, de azt hiszem, sokkal inkább egyfajta alkotói ébredezés állt mögötte.

Ez a blog eredetileg azért indult, hogy létrejöjjön, elkészüljön a Gyeongchu, és közönségre leljen, felmérjem a benne rejlő lehetőségeket. Hogy maga a Gyongchu miért készült, és hogy vajon helyes volt-e ez a motiváció, az más kérdés…

Emellett nagy szükségét éreztem az írásnak, gyógyító volt számomra, és az is nagyon sokat adott nekem, hogy a kezemben lévő kommunikációs felület segítségével felszólalhattam az általam képviselt értékek mellett, alkalmasint akár afféle médiafelületként pedig olyan nemes célokat támogathattam, amelyek másképpen talán sokkal nehezebben jutottak volna el az emberekhez.

Amikor a Cafeblogon VIP blogger lettem, magamban csendesen elhatároztam, hogy ez a lehetőség nem fogja megváltoztatni sem az írói stílusomat, sem a témáimat vagy a céljaimat, ám miközben azzal voltam elfoglalva, hogy bloggerként megálljam a helyemet, és talán némi honoráriumra is szert tegyek, a kezdeti lelkesedésem, hitem és lendületem elveszett.

Viszonylag hamar fel kellett ismernem, hogy ez nem fog bekövetkezni anélkül, hogy a népszerű bloggerséghez szükséges trükköket és témákat is behoznám a “portfóliómba”, és napi 1-3 óra munkát bele ne fektetnék a blogomba. Nem teketóriáztam sokat, belevágtam ebbe is, és jöttek is a számok – néhány hónap után megérkezett a vágyott 15-20000 olvasószám. Ezután láttam be, hogy a befektetett munka anyagilag semmiképpen sem térült meg, a “csakúgy”hobbi blogolás pedig célként számomra valahogy kevés.

Miközben azzal voltam elfoglalva, hogy a számszerű elvárásaimnak megfeleljek, észrevétlenül sérültek az eredeti célok, és azon kaptam magam, hogy elfáradtam. És velem együtt elfáradtak az írásaim is, és megállt az a fejlődési folyamat, elkopott a kreativitás és az önkifejezés iránti vágy, amely tulajdonképpen az írói pályára. Azt hiszem, ezt kiégésnek hívják.

Kiégtem abban, hogy azt éreztem írnom “kell”, valahogyan, ahogy sikeres lesz egy cikk, talán éppen ugyanúgy és ugyanarról, mint mások, és kiégtem abban, hogy a látogatottsági statisztikákat figyeljem, és keresztezett ujjakkal várjam, vajon mikor éri el azt a limitet ez a szám, ami után majd a havi 60 óra munkáért esetleg lepottyan valami 20 000 forintka, végül pedig végképp kiégtem abban, hogy kiderült, hogy félreértettem a feltételeket, meg abban, hogy az egész napomat online figyelemért topogva, szorongó szívvel a statisztikákat éhesen vizslatva töltsem… Igazából már fél év után kiégtem, de egy darabig még ment a szekér… aztán többé nem ment. Most sem megy.

Ahogy ezeket a szavakat leírom, a La-la-land jut eszembe, és annak az az üzenete, hogy talán nem a megfelelő utat választottam a céljaim megvalósításához. Talán nem a blogok versenye az, amerre az én utam az írói pálya felé vezet. És ha jobban belegondolok, talán nem is ezt szerettem volna…

Néhány hete belevágtam egy nagyon izgalmas szakmai-egyéni coaching folyamatba Medgyesi Kriszta tréner és coach vezetésével (aki amúgy szuper, és fantasztikus mélységeket és lendületes pillanatokat élhettünk át együtt ebben a hihetetlenül jól kontrollált, célzott és előre megbeszélt, szigorú időkeret által behatárolt folyamatban, amit köszönök neki) azzal a céllal, hogy kicsit rendszerbe szedjük szerteágazó szakmai tevékenységeimet, és irányt adjunk az egyes meghatározatlan szerepben korábban elindított élet-szeleteimnek. Ennek a folyamatnak az eredményeképpen valahogy minden a helyére került: minden egyes apró mozaik darabkaa egy célkirakó részévé vált, amely azt mutatta, hogy sem az a motiváció, amellyel ezt a blogot elindítottam, sem az, amellyel később fenntartottam, nem önazonos. Ez a coaching folyamat azt is megmutatta nekem, hogy írni, alkotni l’art pour l’art szeretnék, elmélyült emberismerettel, maradandó értéket teremtve, nem pedig véleményformáló, fájdalmamat, elégedetlenségemet világba kiáltó, figyelemért küzdő igazságbajnokként.

A coaching folyamat végére a készülő Gyeongchu című regény valódi, tiszta szándékának felismerése mellett még egy újabb könyv ötlete is megszületett a fejemben, és egyik pillanatról a másikra az az elhatározás is megjelent bennem, hogy lezárom a Koffein blogot, és vele együtt egy nagyon izgalmas és csodálatosan gazdagító keresési időszakot is az életemben.

Búcsúzni szeretnék most, ezért írok nektek. Immár hazaköltözve, Magyarországon, ismét szingliként, ám emelt fővel, önbecsülésemben és ezzel együtt remélhetőleg alázatban is megerősödve, végtelen szeretettel gondolok rátok, és arra, hogy talán lesz egy nap, amikor újra találkozhatunk. Talán lesz egy nap, amikor szembejössz velem egy közösségi házas sámándob koncerten, egy mantrás-táncolós tudatos-fesztiváli esten, és igazi örömmel és szeretettel, személyesen is kapcsolódhatunk. Vagy az is lehet, hogy sikerül megvalósítanom az álmaimat, és maholnap együtt kávézhatunk a dedikált könyvem felett… vagy a tiéd felett, ha szeretnéd!

Őszinte várakozással és nyitottsággal állok az elkövetkező napok, évek elé, és szívből kívánom neked, hogy ha szükséged van rá és szeretnéd, te is megtapasztalhasd, megélhesd egészen azt a csodálatos élményt, amelyet ha szavakkal nem is tudok most neked igazán megmutatni, talán te magad is érzed, miközben ezeket a sorokat olvasod! Ezzel szeretnék elbúcsúzni tőled a “Koffein blog írója” minőségemben, és e pillanatban visszavetkőzöm Gyévivé.

A Koffein csapja pedig határozatlan időre e pillanatban elzáródik. Ez a blog a felébredésről szólt.

***

Tetszett ez a bejegyzés? Olvasd el a következőt is!

Ha szeretnéd, a Facebook-on is követheted a Koffein blogot!

Koffein
Volna kedved velem jógázni?

Próbáld ki a Plus size jóga videókurzusomat!

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!