Koffein

Beszámoló az első 60 napos kihívásomról: a szeretet és helyes önérvényesítés

Ha jól emlékszem, ez az egész kihívás dolog úgy kezdődött, hogy már megint írtam egy bejegyzést az asszertivitásról. Egyszerűen azért, mert kénytelen voltam felismerni, hogy az utóbbi években hibásan értékeltem az asszertív kommunikáció eszközeit. Elfelejtkeztem az asszertív kommunikáció, az asszertív viselkedés egy nagyon alapvető gyakorlatáról, amelyet úgy hívunk kérés.

Az első és eddig egyébként asszertív kommunikációs workshopomat a Magyar Rákellenes Liga tette lehetővé, amit most amúgy azzal hálálok meg nekik, hogy én is megpróbálok valami fantasztikusat és újat biztosítani a gyógyulók számára, és úgy tűnik, az igyekezetemet siker koronázza majd, mert Dr. Buda László 8-án SzomatoDráma előadást és workshopot tart majd daganatos betegségből gyógyulok, onkológus, orvos és pszichoterapeuta szakemberek, valamint mindenféle más érdeklődők számára a Ligánál, és bizony a dolog kezdeményezésében benne volt a kezem, és természetesen boldog és büszke vagyok, hogy ez a program megvalósulhat. DE(!!!) ez a cikk most nem erről szól, és befejezem az egyébként díjtalan program reklámozását, és bízom benne, hogy ennyi épp elég volt felvezetőnek ahhoz, hogy mindenki nagyon ott akarjon lenni!

Szóval azon a workshopon tanultam meg, hogy csak az tud kérni, aki nemet is tud mondani. Miért? Mert a kérés abban különbözik a parancsolástól meg a követelőzéstől, hogy büntetlenül lehet rá nemet mondani. Aki tehát önmaga nem képes rá, hogy nemet mondjon, hogy is tudná elfogadni másoktól a nemet? Akkor ő bizony kérni sem tud, csak kérésnek álcázza a követeléseit, és kíméletlenül duzzog, ha elutasítják.

Sokáig azt hittem, ha “kommunikálom a szükségleteimet”, azt a másiknak, ha számít neki a jólétem, figyelembe kell vennie, de sohasem gondoltam arra, hogy az ő saját szükségletei esetleg teljesen ellentmondanak a kérésemnek. Éppúgy, ahogyan sokszor a munkáltatók és a megbízók is azt hiszik, hogy nekik azért, mert ő a vevő, minden jár (ilyen esetre egy szuper példa az a jelenet, amikor már-már én könyörögtem egy potenciális vevőnek, hogy ugyan higgye már el, hogy nekünk nem kell együtt dolgoznunk – az ezzel kapcsolatos a cikk az Amikor a munkakaereső mond egy ajánlatra nemet címmel szintén elérhető a Koffein blogon). Ilyenkor elfelejtkezünk arról, hogy a másik is ember, és talán olyasmit kérünk tőle, amit ő nem akar. Ilyenkor vajon mi a teendő? Kinek kell a szükségleteiről lemondani és milyen áron, milyen mértékben? Erre kerestem választ a 60 napos kihívás alatt.

Dare to be great

Dare to be great

A 60 napnak valójában csak az első fele volt igazán intenzív: a legnagyobb tanítást megkaptam azon a bizonyos életrekelő magazinos fesztiválon, ahol ártatlanul azt gondoltam, hogy a viszonylag magas belépőárak mellett ingyenesen próbálhatom ki az egyes kiállítók szolgáltatásait, és csak a termékek eladók. Lelkesen ismerkedtem meg egy orvos-homeopata-természetgyógyász-meridiándiagnosztával, és reméltem, hogy a Minden OK számára gyümölcsöző kapcsolattá válhat ez a találkozás, ám nem tudtam nem rosszul érezni magam, amikor elkérték tőlem az 5800Ft helyett a rendezvény ideje alatt akciósan 4600Ft-ot a Voll-féle meridiándiagnosztikai készülék kipróbálásáért. Egyáltalán nem éreztem úgy, hogy szükségem volna meridiándiagnosztikára – igazából csak azért ültem be gyanútlanul a székbe, mert tanultam róla a természetgyógyász isiben, és megörültem a lehetőségnek. Teljességgel felháborított hát, hogy nem tájékoztattak előzetesen és hogy az árakat sehol sem láttam kiírva a standon, és az MLM cégekkel szembeni általános rosszindulattal a szívemben, ám szótlanul távoztam. Nagyon bántott, hogy hagytam ezt az egészet megtörténni, hogy ennyire balfasz voltam.

Megpróbáltam elengedni a dolgot, de sehogy sem sikerült felül emelkednem az igazságtalanság érzésén, no meg az ablakon kidobott péznemen, ezért végül az ismerőseim javaslatára úgy döntöttem, a szervezőkhöz fordulok, mert ez az eljárás oly mértékben nem korrekt, hogy őket járatják le, ha ez a dolog másokkal is megtörténik. Egyszerűen úgy éreztem, hogy ha ez a fesztivál tényleg a nőkről szól, akkor itt ilyennek nem volna szabad megtörténni, és legalábbis figyelmeztetniük kellene a kiállítót.

Szerettem volna kiállni magamért, és szerettem volna, ha valaki ott áll mellettem, képviselve a szervezők azon álláspontját, hogy márpedig ezen a rendezvényen ez a viselkedés nem megengedett: előzetes tájékoztatás nélkül senkit sem csalunk be semmilyen vizsgálatra horror áron – és azért mondom, hogy horror, mert egy 10-15 perces beszélgetésért 5800Ft-ot elkérni igenis horror az én világomban, és szerintem bármely átlag magyar ember világában. De még 4600-at is! Nem mondom, hogy a 18-20 000Ft-os óradíj magas, de pedig de!

Meglepetésemre a szervező nem így gondolta – szerinte nekik nem volt semmiféle álláspontjuk a történtekkel kapcsolatban, mert semmi közük hozzá, hogy köztem és a kiállító között miféle szabályos vagy szabálytalan szerződés jött létre. Ezt amúgy utólag mondták, azzal a fűszeres mondattal kísérve, hogy “mégis mit gondolsz, ki vagyok én neked? Nem vagyok én az anyukád, hogy a kezedet fogjam!”

Igaz. Nem az.

És itt kezdődött el a valódi asszertív kihívás története. Mert volt ugyan egy, a zongorázásért meg vasárnapi mosásért nyilvános kiírásokban megnyilvánuló szomszéd, akit valószínűleg azóta a közös képviselő eligazított, mert immár három hónapja illedelmesen hallgat, de az ehhez a helyzethez képest igazán semmi sem volt, azt hiszem.

Ahhoz, hogy megértsük, mi is történt valójában, tudni kell, hogy én a rendezvényen meghívottként vettem részt, mert jelentkeztem egy állásajánlatra a szervezőhöz. Később, amikor megtudtam, hogy számos más bloggertársaim is meghívást kaptak, és ezért írni szeretnének a rendezvényről, az a rossz érzésem támadt, hogy ez az állásajánlat tulajdonképpen kamu, és csak ugrasztották a bloggerszférát, hogy ingyenreklámhoz jutva növeljék az árbevételt, ezért én magam úgy döntöttem, majd akkor írok a fesztiválról, ha úgy érzem, olyat adott nekem, amiről írni érdemes. És bizony adott…

Először is nem találtam meg a VIP részleget, így nem volt alkalmam találkozni a fellépő celebekkel, sem névjegykártyát cserélni a potenciális ügyfeleimmel. Nem találtam továbbá a helyszínen étkezési lehetőséget, ellenben lehetőséget a pénztárcám belső megtisztulására feltétlenül volt alkalmam – és mint tudjuk, már az első félórában sikerült is túladnom 4600Ft-on. Amikor a főszervezőként bemutatkozó fiatalembernek a történetemet elmondtam, megkérdezte tőlem, hogy ha kifizeti nekem a 4600Ft felét, attól jobban érzem magam? Ekkor lábadt könnybe a szemem először, azt hiszem, mert sohasem gondoltam volna, hogy egy napon majd 2300Ft-ért árulom majd az önbecsülésemet. Megalázó volt a feltételezés, hogy ebből az egészből ő annyit vett le, hogy pénzt adjon. Nem sokat javított hát a helyzeten azzal, amikor a könnyeimet látva a teljes összeg saját zsebből történő megfizetését is felajánlotta, és végképp lerombolta a szervezőkkel kapcsolatos illúzióimat az, amikor végül felkísért a fent említett kiállító pultjához, és a pult mögött susogva szabadkozott a hülyeségemért, hogy neki most ott kell lennie. A pofámba röhögtek, totál hülyét csináltak belőlem, és én sírva rohantam le ahhoz a Mályvavirág standhoz, ahol az önkéntesek szeretettel vártak, megvigasztaltak, és velem együtt éreztek felháborodást a rendezvény látszólag durván profitorientált jellegén.

Azután írni kezdtem. Bizonytalan voltam ugyan, hogy mindent jól értelmeztem-e, de annyira megdöbbentett, hogy a fiatalság, az a fiatalság, aki ma főszervezője lehet egy ilyen rendezvénynek, már tényleg elképzelni sem tud semmit, ami csak pusztán a becsületről szól, nem pedig pénzről vagy veszteségekről. Én magam az önbecsülésemet két könyv adomány jellegű megvásárlásával próbáltam visszaszerezni, gondolván, ha majd elköltöm jótékony célra azt a 4600Ft-ot, akkor kevésbé fogom megalázottnak és kicsinyesnek érezni magam. Ebben tévedtem, mocskosul szarul voltam. És ekkor leírtam: azt, ami történt, azt, amit éreztem és tapasztaltam, és azt az ítéletemet, amit erről az egészről alkottam magamban, kicsit merogyva. Arra gondoltam: “Hát igen, blogszférát akartak. Megkockáztatták, hát itt van, írok róluk. Pontosan azt, amit én gondolok.”

A cikkemben a Mályvavirág alapítvány szándékosan nem említettem meg, hogy megóvjam őket bármiféle támadástól, és publikáció előtt jóváhagyattam az írást annak minden érintettjével – kivéve a szervezőket.

Aznap éjszaka álmot láttam, és azzal az erős, sugallatszerű érzéssel ébredtem a mellkasomban, a szívem helyén, hogy fájdalmat okoztam annak a férfinak, és megaláztam őt. Figyelmeztetést kaptam fentről, azt hiszem.

Néhány óra múlva felhívtak az alapítványtól, hogy a szervezők megkeresték őket és a telefonszámomat kérik a megjelent beszámoló miatt, és jelezték, hogy én az alapítványt szembeállítom velük, pedig ők ingyen adták a standot stb.stb.stb. Tárgyalni szerettek volna velem. Mivel féltem, hogy az alapítvány bajba kerül, hozzájárultam, hogy megadják a számomat, de gyanús volt, hogy éppen ebbéli jószándékomban bízva fordultak hozzájuk, hiszen korábban már megadtam a számomat a szervezőknek – pontosan abban a pályázati anyagomban, amelyikkel az általuk kiírt állásajánlatra jelentkeztem.

Kisvártatva fel is hívtak, és elmondták, hogy ők nem szeretnék, ha róluk ilyen cikk jelenne meg, mert ők nagyon sokat dolgoztak ezért a fesztiválért, és számos tárgyi tévedést is találtak a cikkemben. Megbeszéltünk egy időpontot aznap estére, és onnantól kezdve én rettegtem: egy nagy médiacéggel álltam szemben, és egyedül kellett megjelennem egy olyan beszélgetésen, ahol úgy éreztem, azt csinálnak majd velem, amit akarnak. Rettenetesen féltem, és nagyon aggódtam, hogy beperelnek, esetleg bántalmaznak, vagy kárt okoznak az alapítványnak, amelynek a tevékenységét magam is támogatom. Szerencsére ekkor már nem voltam hivatalosan a Mályvavirág önkéntese, így nagy bajba nem kerülhettek miattam, de akkor is: féltem!

Este hatkor, vagy kicsit korábban, az ügyvédemmel való telefonos egyeztetést követően kicsit már magabiztosabban megérkeztem a helyszínre. Szerettem volna, ha ő is velem jön, mármint az ügyvédem, de láthatóan most az volt a feladat, hogy egyedül képviseljem önmagam. És ott volt ő, a bizonyos főszervező, akit én az írásomban megalázó módon bukszaszívként emlegettem, és egy fiatal lány, aki telefonon hívott. Ugyanez az lány volt az, akinek a jelentkezésemet elküldtem, és aki a rendezvényre is meghívott, és megtudtam, hogy ez a lány az egész Womanity maga. A Csongrád megyéből egyenesen a női magazinok világába csöppent fiatal lány, aki ötletével valami médiadíjasan újat alkotott: egy olyan női magazint, ahol a reklám nyíltan reklám is marad, és ahol a szemléletformálás nem anyagi érdekek alapján történik – ez volt az ő álma, és mellette állt egy férfi, szintén fiatal, és szintén onnan, a messzi vad keletről, aki csodálta a médiadíjas huszonéves lányt, és a szervezés során immár főállásban segítette a munkáját.

A két fiatal bízott benne, hogy ha meglátom, kik is állnak a fesztivál háta mögött, akkor átértékelem a tapasztalataimat és az általam elmondottakat, és ebben nem tévedtek. A két fiatal még bízott az emberekben, a jóakaratban, önmagukban, és rá kellett jönnöm, hogy nagyon megaláztam és megbántottam őket a “visszajelzésemmel”, mert – ahogy ők mondták – nagyon sokat dolgoztak ezért a fesztiválért, és volt, hogy családtagjaik álltak be karszalagot ragasztgatni, annyira elfoglaltak voltak a helyszínen. Nyilvánvaló, hogy nem volt idejük és energiájuk azzal foglalkozni, hogy nekem merről fáj a hasam, és akkor, a helyszínen, a lehető leggyorsabb és a számukra legkevesebb problémát okozó megoldásnak tényleg az a gesztus tűnt, hogy felajánlott nekem a fiatalember, hogy kifizeti a veszteségemet. Többször megkérdezték: “nem látod a gesztust mögötte? Hogy ő, a saját pénzével akart téged valaki más hibájáért kompenzálni?”

Látom a gesztust, csak nem értem, ahogyan talán ő sem mérte fel a valódi igényt az én viselkedésem mögött, akkor. A szándékok és a szükségletek nem találkoztak egymással és senki sem kapta meg azt, amit valójában akart.

A néhány tárgyi tévedést is tartalmazó cikket töröltem, és kölcsönösen elnézést kértünk egymástól. Külön kérték, hogy csakis akkor vegyem le a cikket, ha igazán meg vagyok róla győződve, hogy ez a helyes és a haragom elmúlt. Azt is mondták, nem burkolt fenyegetésnek szánták, hogy az alapítványon keresztül kerestek meg, hanem egyszerűen nem volt benne a számom az e-mailemben – ebben ugyan tévedtek, mert ugyan mégis ki küldene ki egy álláspályázatot kapcsolatfelvételi adatok nélkül? Ezen nagyon nem akarok gondolkodni, inkább értékelem a gesztust, hogy megkerestek, akármerről is, de személyesen, és rászánták az időt, hogy bebizonyítsák nekem tisztességes szándékaikat és megmutassák, valójában, kik is ők, és mik a céljaik: megmutatni, mi a reklám, és mi nem, PR cikkeket igazán PR cikként kezelni, és igen, a fesztivállal az egyébként sokszor monitor mögé szorult nőket kimozdítani a való világba. Azóta amúgy már készülnek a második Womanity Fesztiválra, amely bízom benne, hogy még jobban sikerül, és ezúttal botránymentesen lefut. Az előzőn állítólag jó ezren vettek részt, beleértve azt az a’szem kb. 20 jelentkezőt (Vagy 80? Ebben a számban nagyon nem vagyok biztos), akit érdemesnek találtak az álláshirdetésre jelentkezők közül meghívni. Azt mondták, ezt egy gesztusnak szánták, mert nem akartak olyanok lenni, mint más öntelt munkáltatók, akik rá sem hederítenek a jelentkezőikre. (Itt még átsuhan az agyamon, hogy jé, a róluk szóló cikket megelőzően éppen ilyesmiről írtam: öntelt és maguknak túl sokat megengedő munkáltatókról. Szépen egymásra találtunk 😉 😀 )

Szép célok ezek, és döbbenetes, hogy két fiatal micsoda eredményeket ért el mindössze egyetlen év alatt azzal, amit kitalált! Átsuhan az agyamon, hogy az én oldalam, a Minden OK vajon miért nem ennyire sikeres? Naja, eléggé rétegtéma, de akkor is: sokkal nagyobb benne a potenciál, nem? Azóta kicsit jobban odafigyelek a saját oldalamra, minden hónapban futnak a fejlesztések, magam is többet írok, és további két terapeuta támogató munkájával gazdagodott az oldal.

Hazafelé úton a 60 napos asszertív tréningem azt hiszem, tulajdonképpen véget ért, és én már más feladatokkal foglalkoztam magamban. Elkezdtem kételkedni magamban és a Koffein blogban: Úgy éreztem, hogy már nagyon sok rosszat kimondtam itt. Úgy éreztem, hogy a koncepció, amelyre addig ez a blog épült, helytelen, és hogy nem tudom többé, hogy ki vagyok és mit képviselek, hiszen amikor leszólok valamit, fellépek valami ellen, nem vagyok különb, mint azok a fanatikus önjelölt publikátorok, akik valamely politikai vagy vallási, esetleg tudományos ideológiával szemben lépnek fel véres szájjal, és nem veszik tekintetbe mások érzéseit. Mentségemre legyen mondva, hogy sohasem gondoltam, hogy egyáltalán eljut hozzájuk a cikkem, hogy azzal az érzéseiket megsérthessem, meg amúgy is: az én érzéseim, úgy éreztem, láthatóan éppúgy jelentéktelenek voltak számukra.

Hát ez történt. Rosszul aludtam a publikálást követő éjszaka, és másnap, a beszélgetést követően pedig úgy éreztem, elvesztettem valamit: a hitemet abban, hogy a céljaim valóban érdemesek, hogy az írásaim értékesek és fontosak, vagy egyáltalán jók! Kételkedtem önmagamban, és azt hiszem, olyan hibákat és tévedéseket is magamra vettem, amelyek nem az enyémek voltak. Elgyengültem, és sötétnek éreztem a munkásságomat, talajvesztett sötét ostobaságnak, amely eladta az eredeti céljait a látogatottsági statisztikákért, meg azért az érzésért, amit az a tudta adott, hogy figyelnek rám és a szavaimnak véleményformáló ereje van. Hogy számítok, sokaknak számítok.

Amikor VIP blogger lettem, megfogadtam, hogy a színvonalat nem adom semmiért: megpróbálok az maradni, aki voltam, és igazán mély és értékes dolgokról beszélni akkovader koffein5r is, ha ennek az az ára, hogy kevesebben olvasnak, vagy kevésbé leszek sikeres. Fontos volt számomra, hogy ezen a blogon őszintén kifejezhessem az érzéseimet, és ha lehet, más ezoterikusokkal és önjelölt “pozitív” prédikátorokkal szemben megmutathassam emberi természetem árnyoldalait is: a kétségeimet, szorongásaimat, haragomat… a világot, a teljes egészet, az én világomat. Álmomban sem gondoltam volna, hogy éppen a mélységeim feltárásával esek majd túlzásba, és szemetet meg rosszindulatot szórok majd a világba valódi vigasztalás és életöröm helyett. Álmomban sem gondoltam volna, hogy fájdalmam és sértettségem dühöngőjévé varázsolom hosszú napokra a blogomat.

Azóta keveset írtam, a Koffein blog megpihent. Valójában azt hiszem, már nem nagyon tudom, hogy miről írjak. Már nem érzem azt, hogy a világom olvasásra érdemes. Szembesültem a saját cinizmusommal, rosszindulatommal, és eszembe jutottak hajdani elhagyott mesterem szitkai, hogy én mindenkinél jobbnak akarok látszani és nem bírom abbahagyni mások vizslatását és kritizálását. Eszembe jut az is, hogy akkor azt gondoltam, ez egyáltalán nem is igaz, és amúgy meg nála tényleg jobba vagyok. Aztán az is eszembe jut, hogy talán fölöslegesen kételkedem magamban, és valójában csak arról van szó, amit egy másik tanítóm mondott: túl sokat panaszkodom, amúgy magyar módra.

Már réges-rég befejeztem az önmarcangolást, és elfelejtettem a fenti szappanoperát, és már nem kételkedem magamban, hanem éldegélek örömteli csendességben a Kedves oldalán. Csak ma jutott eszembe ez az egész, amikor azzal szembesültem, hogy még mindig nem írtam meg ezt a beszámolót, pedig már két hónapja is megvan, hogy véget ért a kihívás.

***

Tetszett ez a bejegyzés? Ide kattintva a Facebook-on is követheted a Koffein blogot!

 

***

Tetszett ez a bejegyzés? Olvasd el a következőt is!

Ha szeretnéd, a Facebook-on is követheted a Koffein blogot!

Koffein
Volna kedved velem jógázni?

Próbáld ki a Plus size jóga videókurzusomat!

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!