Koffein

Szép testben szép lelkek: egy napom a Marie Claire-nél

Igen! Végre megjelent a Marie Claire magazin októberi száma, ami ezúttal is különleges. Ebben a hónapban ugyanis méhnyakrák érintett nőkről készítettek egyedülálló fotósorozatot választott példaképeikkel, és köztük lehettem én is. De vajon milyen is egy ilyen fotózás egy olyan egyszerű lánynak, mint én vagyok?

cikk_marie_claire_gyeva_méhnyakrák

Az egész azzal kezdődött, hogy májusban írt nekem a Mályvavirág Alapítvány (a méhnyakrákos nők gyógyulásáért és a megelőzésért), hogy szeretnének egy ilyen kampányt a Marie Claire magazinnál, és be kell vallanom, először inkább afféle kötelességtudatból vágtam bele. De azért nyilván izgalmasan is hangzott, csak ezt egészen aznap reggelig fel sem mértem.

A felkéréskor elmondták, hogy egy olyan cikket szeretnének készíteni, amelyben választott példaképeinkkel jelenünk meg, és én máris azonnal megrettentem, mert a magamfajta érzelgősen cinikus (igen, van ilyen) viszonylag ritkán néz példaképek után. Rövid gondolkodás után megállapítottam, hogy végtelenül tisztelem az édesanyámat, de őt ebbe most nem rángatnám bele, ezért a következő gondolatom a néhány éve elhunyt zongoratanárnőmet is, akinek az emléke nagy ajándék, támogatás volt számomra a gyógyulásom során. Ő már nem lehetett ott, de gyorsan megkérdeztem a fiát, nem vállalná-e el, hogy velem tart aznap? És ő elvállalta, ám ekkor kiderült, hogy márpedig nekem most egy sztárt kell választanom. Ezért aztán amikor nekiálltam példaképet választani, az ő emlékéhez méltó párt kerestem, és azonnal eszembe is jutottak azok, akiket tulajdonképpen végtelenül tisztelek, csak éppen eddig észre sem vettem, hogy ilyen érzések is laknak bennem. Így esett a választásom Béres Alexandrára is. Azt hiszem, valahogy így írtam az e-mailben:

_MG_9666

Szandi képeket válogat

“Azért, mert világbajnok, anyuka, sikeres üzletasszony, és normális morállal, felelős gyakorlatokat oktat, amelyek a női egészségvédelem szempontjából (is) hasznosak, és gyógytornász szemmel is bármikor megállják a helyüket, továbbá sokat jótékonykodik az egészség zászlaja alatt.”

Egyszerűen azért, mert amit tesz és képvisel, az az összjó növelését szolgálja, és egyértelműen nem a pénzről szól – bár egy kicsit nyilván arról is -, hanem valódi értéket ad.

Valahogy a Béres Alexandra brandet nem kell építeni, az így is, úgy is, magától is igen épületes – a minőség teszi mássá, és az emberi szándék, amelyben egyáltalán nincsen semmi, ami piti, primitív vagy mohó. Az ő PR eszköze sohasem a botrány és a perek meg a vita, egyáltalán, semmi olyat nem tesz, ami botrányos vagy vitatható.

Őszintén szólva mindig örömmel tölt el, amikor a gyakorlatait végezhetem – valamiféle kedvesen csiklandozó érzés ez, mint amit jógánál is megérez néha az ember, amikor kinyílik a szívcsakra. Azt hiszem, azt szeretem benne a legjobban, hogy sohasem hajcsárkodik a DVD-in, hanem mindig nő, biztató, van benne valamiféle finomság, kedves és óvatos. Tulajdonképpen ma már hálás vagyok, és büszke is arra, hogy az arcát adta az enyém mellé.

Mi történt ezután?

A fotózáson aznap három lány került sorra, és igen! Szuper volt Hegyi Barbarával találkozni, meg együtt lenni a lányokkal, meg a kedvesemmel a fotózás helyszínén, egy régi gyártelepen a gödörbe “pottyant” autó első kerekeit alápolcolva alvázat menteni, meg ilyenek, de ami az egészben a legtutibb volt, ami a legnagyobb meglepetésként ért, hogy egy olyan világba kerültem, ahol az emberek nem csak szépek, hanem mind sokkolóan kedvesek is. Az ember lánya azt várná, hogy egy ilyen helyen majd ő lesz a százharmadik senki, ezért az a tisztelet, nyitottság és szeretet, amellyel fogadtak bennünket nagyon nagy töltekezést és megkönnyebbülést jelentett számomra, üdítő és szívmelengető élmény volt.

Amíg a ruhámat keresték, kicsit feltérképeztük a terepet...

Amíg a ruhámat keresték, a Kedvessel kicsit feltérképeztük a terepet…

Sajnos a ruhámmal akadtak gondok, ugyanis amit a stylist előkészített számomra, az vagy egy kicsit túl “molettes” volt, vagy nem ért össze a cicimen 😀 Nem szokatlan jelenség, és érthető is, hiszen az előzetesen átküldött méreteim alapján bizony kicsit dundibbnak, vagy legalábbis más formájúnak vártak… El kis kezdődött a szaladgálás, hogy nekem bizony gyorsan egy ruhát kerítsenek, aminek a végeredménye ez a piros ruha lett, amelyre általában természetes, hivalkodó dolgoktól tartózkodó nőiségem először pillantva sokkot kapott, ám végül engednem kellett: no nem a stylist lány kívánságának, hanem a tükörnek! Ő imádta, ahogy a ruha a kéket ezzel az egészen különleges pirossal kombinálja, én meg azt imádtam, hogy ez állt legjobban, és a többi, egyébként a hétköznapi stílusomhoz sokkal inkább illő ruha végtelenül jellegtelennek és unalmasnak tetszett mellette. Mondjuk ki: minden más semmilyen volt ehhez képest.

Röpke másfél órával tehát az érkezésünket követően tehát elkezdődhetett a készülődés!

Ecsetvégen

Igen, igen, beültem én is az első varázsszékbe, ahol gyorsan el is mondtam, hogy vigyázat! Én ám egy nagyon természetes és szerény lány vagyok. Hát hogyne! Ment is egy darabig, egész az ebédszünetig nem történt semmi különös, mert bizony mielőtt felvettem volna a ruhát, nem bújt ám belém a kisördög egy szálat sem. Nyugiban inhaláltam egy szál levendulát a görögsalim felett, amit azért szedtem a tányéromra még gyorsan a rúzs előtt, hogy a kamera előtt aztán nehogy holmi mohó és éhes, sokkal inkább kiegyensúlyozott, boldog és kedves képet tudjak vágni.

Gyévi félig díszben levendulát inhalál

Gyévi félig díszben levendulát inhalál

A szépítő székekben elüldögélve megpróbáltam kapcsolatot teremteni szépítőimmel, és viszonylag hamar zavarba jöttem, mert ezen a helyen a szarkazmusnak helye nem volt: olyan végtelen nyitottsággal és kedvességgel beszéltek velem az emberek, hogy egészen gyorsan elszégyelltem és rosszindulatúnak éreztem magam, és átfutott az agyamon a kósza gondolta, hogy lehetséges az, hogy ebben a nagyon női világban a nők, akik feltehetőleg éppúgy elégedetlenkednek néha önmagukkal, mint bármelyik másik nő, noha gyönyörűek, szóval elképzelhető, hogy ők itt esetleg igazán nőként, meleg szívvel kedvesek is? Mert nincs szükségük arra, hogy egymást alázzák – gondoltam. Tulajdonképpen mi más lehetne fontosabb egy nő számára, aki éppen ország-világ előtt egyetlen kép segítségével megnyilvánulni készül, mint egy biztonságos, kedves és szeretetteli közeg, ahol minden telis-tele van figyelmességgel és pozitív visszaigazolással, és sehol egy kelletlen arc vagy támadó hang, hanem most az egész róla szól? Önbizalmat és bizalmat, kedvességet és ragyogó designt kap az, aki ide belép. Wow! De tényleg!

reklám_helye_marie_claire_tükör

Hajcihő – az utolsó simítások (és tényleg)

A sminkes lánnyal elbeszélgettünk a példaképekről, és elmondta, hogy ő valószínűleg valahol Őszentsége a Dalai Lámánál kezdené a listát, és lehet, hogy ott véget is érne, ami kicsit önmagamat juttatta eszembe, és elmosolyodtam magamban, hogy mennyi mindent lehet tisztelni és szeretni emberekben, és gyorsan el is kezdtem őt tisztelni azért, hogy valami igazán értékes dolgot keres, amikor példaképet választ: a valódi természetét. Gyorsan el is rajoltam az alig két hetes Dalai Lámás reptéri sztorimmal (amiben amúgy már utaltam rá, hogy jön ez a fotózásos meglepi, csak hát azért mégsem előzhettem meg az ömlengésemmel az újság megjelenését, így van?), majd enyhén sokkot kaptam, amikor belenézve a tükörbe megláttam a rúzst, amelynek színe éppen olyan volt, mint a ruhámé. Közönségesnek éreztem magam és nagyon megijedtem! Azon aggódtam, hogy most akkor mi lesz ebből? Szégyelltem magam, de tényleg, ám azt mondta az művész az festőecset végén, hogy higgyem el, amikor egyben lesz, az nem ilyen, és ne féljek, és én hittem neki, és akkor jött a fodrász széke, és szépen egyenként lekerültek a hurkok a fejemről, és én szépen lassan eltipegtem végül a kék háttér felé…

“Beálltam fénybe”

…asszem így mondták. Ecsetek és fésűk simítottak, hajlakk pisszegett és csattogtak a telefonok meg a kamerák – nem állhattam meg, hogy el ne mondjam: nagyon magányos érzés volt hirtelen a “fényben” állni, mindenki velem szemben, néznek és mintha azt várnák, hogy akkor én most legyek valaki, aki nem vagyok. Minden kis időrést két gépkattogás között kitöltött a fésű meg az arcomat mattító púder, és ők, a “fegyverhordozók”, kedvesen mosolyogtak és én hálás voltam, hogy legalább addig nem vagyok egyedül és megszűnik a magány – no meg a figyelő szemek – ott a nagy kék háttérben, mert eleinte bár elcsillogtam ott, mint az ovis kislányok anya magassarkú cipőiben, de pikk-pakk elfáradtam bele, ott, a “fényben”, ahol szépnek kellett lenni és jól kellett mozogni, és mosolyogni, és nézni, de mégis lazának lenni és megfeszülni egyszerre, és ekkor végre elérkezett a kihívók helyett az őszinte mosolyok ideje. Kicsit kiléptem a kékből, a meglévő képeket nézegetni, no meg egy ölelésért is, a Kedveshez, aki akkor már három órája készségesen topogott ott, a férfimegőrző nélküli gyártelep ki tudja hanyadik emeletén tucatnyi magyar nő közt, félig másodmagával a kis árva, holland kakukktojás, és mind közül ezek voltak talán a legédesebb ölelései, azt hiszem, mert én egy ilyen ölelős lány vagyok ám – de hát ki nem?

Ekkor történt, hogy a mályvavirágok bizony megtanították a nem-magyar Kedvesnek a bűvös “të kis HUNNcut!” mondatot, aki olyan végtelenül cukin ismételgette, hogy kénytelen voltam nevetni, amitől aztán nyilván rögtön el is felejtettem a kamerába nézni, mert rá figyeltem. Ezért végül beállt szépen a fotós mögé, és egy idő után arra lettem figyelmes, hogy szegény lány a kamerával a kezében időnként hátra-hátrakapja a fejét, ahogy az idegen férfihang a fülébe duruzsolja enyhén nyugatízű “hunncutt”-ságait! A legjobb kép akkor született, amikor megkérdeztem: “hé! Ezt most akkor nekem mondod, vagy neki?!” 😀 Természetesen akkor is “kinéztem”, így azt a képet most nem fogom megmutatni, csak ezt a többit:

marie_claire_stáblistamarie_claire_fotózásmarie_claire_fotózás_2cikk_marie_claire_gyeva_méhnyakrák
< >

Hát így történt…

Nem, ez a nap egyáltalán nem úgy volt tanulságos, mint egy másik, mondjuk egy életmódtáborban vagy épp otthon, hanem “egyszerűen csak” egy igazi élmény, emberileg és nőként is, ami néha talán sokkal többet ad a személyiségfejlődésben, mint más tanulnivaló.

Köszönöm a Marie Claire-nek, hogy ezzel a kampánnyal ismét felkarolta a méhnyakrák ügyét, és azt is köszönöm, hogy egy napig “A piros ruhás nő” lehettem, afféle “femme fatal”, és megtanulhattam, hogy van egy olyan világ, ahol a kedvesség nem csak hogy van, de azt hiszem, az egyik a legalapvetőbb érték, amiben nem lehet hazudni!

Kicsit pirulva, de mondjuk ki: ez most igazán, szívből jól esett!

***

Tetszett ez a bejegyzés? Ide kattintva a Facebook-on is követheted a Koffein blogot!

 

 

***

Tetszett ez a bejegyzés? Olvasd el a következőt is!

Ha szeretnéd, a Facebook-on is követheted a Koffein blogot!

Koffein
Volna kedved velem jógázni?

Próbáld ki a Plus size jóga videókurzusomat!

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!