Koffein

Egy éve ment el Soffi

Lassan egy éve, igen… augusztus 17-én lesz egy éve, hogy elment Pete Zsófia, énekesnő, a 2005-ben bemutatott Vigyázz Zsófi! című tévéjáték főszereplője, a divatszakma egy marketing szakembere, a Márpedig én ebbe nem halok bele című blog szerzője, nem utolsó sorban nő és édesanya. Őrá szeretnék emlékezni ma, és emlékeztetni minden nőt, hogy a méhnyakrák megelőzhető, és korai felismeréssel gyógyítható!

Zsófi erős, nagy küzdő volt, és a leges-legutolsó percig sem akarta feladni. Zsófi élni akart.

Van, hogy hiába szeretnénk még élni… ezért is írtam azt a Mire megy az élet? című posztban, hogy az élet bizony nem babra megy, hanem időre, meg aztán, van amikor az sem elég, ha időben vagyunk.

nem_babra_megy

Egy évvel ezelőtt, akkor, a blogját olvasva nagyon mélyen megrendített Zsófi közelgő halálának híre. Olyanok forogtak a fejemben, hogy az élet igazságtalan, mert itt állok én, akinek az őrzőben fekve az volt az első éber gondolata, hogy nekem márpedig ez egyáltalán nem éri meg: kínlódni a fájdalommal az életemért, és Zsófi pedig, túl műtéteken, kemón és sugáron, sztómásan és sipolyokkal a halálos ágyán, mérhetetlen végstádiumos fájdalmak és nyomorúság közepette is élni akart. És lám, ki az, aki itt van?

Én vagyok.

Sírtam, akkor én sokat sírtam. Amikor Zsófi elment. Azt képzeltem, hogy én annyira nem is hiányoznék, hiszen nincsen gyermekem, és amúgy is érdemtelenebb vagyok, hiszen nem is tombol bennem a Zsófi élni akarása – én itt vagyok, és ő, akit vár a családja meg az apró, anya szeretetére éhes gyermeke, ő, aki fontos, elmegy.

Ma már nem gondolnék olyat, hogy nincs vagy nem volt bennem kellő élni akarás, elég erős tettvágy. Inkább csak a bátorság, az hiányzott, vagy az önbizalom? Nem is tudom, mindegy is…

Akkor, egy éve, az jutott eszembe, hogy nem volna baj, ha én is olyan fontos lennék, mint Zsófi. Tulajdonképpen én is lehetnék… szeretnék fontos lenni! Lehetne családom, gyermekem, meg aztán lehetne bepótolni mindazt, amit elmulasztottam, meg jót tenni, meg még jobban, még többet szeretni, meg örülni, halálon többé nem bánkódni, és olyan dolgokat csinálni, amiért annak idején is azt mondtam volna, hogy megéri a fájdalom és a küzdelem. Azt, hogy az életemért küzdeni érdemes (ahogy Czeizel Endre is mondta nem is olyan régen, Bouvet pedig idézte, én meg most Bouvet…)

És akkor most mondom, itt vagyok.

Amúgy azt hiszem, most jó nekem. Jobb, mint előtte. Régen rosszul csináltam: máshogy, nekem rosszabbul. Persze nyilván nem csupán Zsófi emléke hozta így, hogy most jobb nekem, hiszen ha lényegesen olcsóbban is, de mégis csak megküzdöttem én is a magam bőréért! De azért én most emlékezem. Jó néha visszaemlékezni. Emlékeztetni magam arra, amikor Zsófi elment, és én azt gondoltam, azt mertem latolgatni, ellentmondva a felsőbb vagy az akármilyen (kinek mi tetszik, válogassa ki) akaratnak, hogy ez nem fer! Hát persze, hogy embertelen baromság volt azon agyalnom, hogy én akkor most minek is vagyok itt, ha még egy olyan bátornak és motiváltnak is menni kell, mint ő, és nyilván csak a megrendülés mondatta velem, és soha de soha többé nem gondolnék ilyet magamról, de…

Most, hogy róla írok, úgy érzem falba ütközöm vele, mintha valami nem akarna kibújni belőlem. Átfut az agyamon, hogy vajon őszinte vagyok-e, vagy közönségnek írok, vagy hogy ő megengedi-e, hogy írjak róla? Persze, az ember egy kicsit mindig közönségnek ír, csak az a különbség, hogy belül van-e a díszes publikum, vagy inkább odakint, s bárhol is legyen, lehet őszintének lenni, meg hazudni és játszani is. Nem az számít, kinek írok. És nem tudom, mit mondana erre Zsófi. Már nem hallom amit mond. Igazából nem is hallottam élőben soha, csak olvastam. De Icó azt mondja, angyalhangja van… csengő angyalhangja volt.

Tudjátok, vannak, akik a túléléssel nyernek, és akkor őket a nem érintettek hősöknek nevezik, a rák hőseinek, meg erőseknek és küzdőknek, noha én azt hiszem, aki beteg lesz, az vagy sokat látott, vagy nem figyelt eléggé, vagy egyszerűen nem sokat bír. Persze közben, küzdés közben, megerősödik az ember, és aztán talán beszélnek is róla. De senki sem beszél sokat azokról a hősökről, akik hivatalosan nem nyertek, mégis hősök, mert ugyebár ők lehetnek azok, akik megmentenek és életük árán tanítanak bennünket, jó példát mutatnak, vagy ilyesmi… Hősök, akik elestek egy küzdelemben, az életükért.

De megkérdeztük-e valaha, hogy vajon mire tanítanak a rák elhunyt hősei? Rájuk nem figyelünk, hiszen meghalni természetes, és amúgy is ijesztő, és minek nyomasszuk ezzel magunkat, és főleg minek nyomasszuk ezzel az éppen küzdőket? De mégis, én megkérdezem, mire tanít bennünket egy szikejárta, csengő angyalhangú Zsófi?

Csak nem arra, hogy mennyit ér az a bizonyos “csak még egy perc”? Te milyen árat fizetsz azért a még egy percért?

Egyszer, amikor kislány voltam, azt mondta az anyukám, hogy csak azok nem halnak meg, akik művészetükkel vagy tudásukkal nyomot hagynak a világban, így az emlékük örökké él… Ezért én most arra gondoltam, hogy mi lenne, ha emléket állítanék ismét Zsófinak, helyesebben feleleveníteném azt az emléket, amit ő állított; és hagyom is mindjárt Őt beszélni helyettem, egy kicsit, most még beszélni, újra, amikor ő már mélyen hallgat; és én ide leírom ezeket a sorokat, meg a dalt, meg még valamit, amit nektek csináltam, nők! Akkor is, ha nem vagytok Zsófik. Akkor is, ha Katák vagytok, vagy Juditok, vagy ahogy tetszik, amit adtak, nevet… Nektek! Ez az én üzenetem, amikor Zsófira gondolok (meg az, hogy bakter, nem hiszem el, hogy nem lehet embereket normálisan megvizsgálni és kezelni már de komolyan. A 21. században!!! De ezt csak nagyon csendben suttogom. Kemény, szikejárhatatlan, dühös csendben.)

vigyázz zsófi

…akkor is, ha nem Zsófi vagy!

Részlet Pete Zsófia, elhunyt méhnyakrákos nő és édesanya naplójából, a Márpedig én ebbe nem halok bele! blogról:

“Nagyon sokszor akartam már blogot kezdeni.  Volt, amikor sikerült is, például amikor egészen váratlanul egy ismert lemezkiadó kiadta a punk-rock zenekarom lemezét.  Persze ahogy a lemez iránti érdeklődés sem, a blog sem volt túl hosszú életű.  Aztán gondoltam rá, amikor a cég ahol dolgoztam megszüntette a magyarországi irodáját, fogta a bútorokat, a számítógépeket és a kollegákat, és mindannyiunkat visszaköltöztetett az amszterdami anyacéghez – de voltak kollégák, akik megtették helyettem is.  Eszembe jutott, amikor terhes lettem, sőt az a blog is érdekesnek ígérkezett, amit akkor kezdtem volna, amikor a kislányom váratlanul a 31. hétre megszületett.

Gondoltam rá, amikor arra ébredtem a kórházban, hogy kivették a méhemet és rákos vagyok.  A sugárkezelés alatt is többször eszembe jutott, mégis vártam vele.  Mostanáig.  Most, amikor az első orvos közölte velem, hogy nincs tovább és nincs remény, már nem várhatok vele többet.

Félreértés ne essék, NEM szándékozom ebbe belehalni.  Amikor az orvos közölte velem, hogy nincs tovább, nem kétségbe estem, hanem mérges lettem.  Mérges lettem, felháborodtam aztán nagyon hamar rájöttem, hogy ide ennél több fog kelleni.  Itt már nem elég az, hogy elmegyek a kezelésre, és az egészségügyre bízva magam kivárom az eredményhirdetést.  Ki kell próbálnom mindent, meg kell hallgatnom mindenkit, az életet akarnom kell, és küzdenem kell érte.

Így hát, kedves Olvasó, meghívom, hogy tartson velem ezen az úton, amint én felkenem az arcomra a harci festéket, és megküzdök a rákkal!”

 

***

Tetszett ez a bejegyzés? Ide kattintva a Facebook-on is követheted a Koffein blogot!

 

 

***

Tetszett ez a bejegyzés? Olvasd el a következőt is!

Ha szeretnéd, a Facebook-on is követheted a Koffein blogot!

Koffein
Volna kedved velem jógázni?

Próbáld ki a Plus size jóga videókurzusomat!

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!