Koffein

Nyílnak-e még a megcsonkolt virágok? | Bevezetés

Győrffy Éva vagyok, 34 éves magyar nő. Viszonylag fiatal, ám boldog, szeretettel és épületes vitákkal teli, néhol átlagos, számomra mégis különleges párkapcsolatban, és arra gondoltam, hogy mi lenne, ha ebben a kapcsolatban gyermekvállalásra adnám a fejem? Eddig ebben nincs is semmi különös, hiszen sokan vállalnak 34 évesen gyermeket, és tök jól megy nekik – szerencsére. Én mégis azt gondolom, hogy különleges és kalandos út vár rám. Hogy miért? Mert én egy megcsonkolt virág vagyok.

(A film egy részlet a készülő Fontos vagyok! dokumentumfilmből)

2011. október 6-án diagnosztizáltak nálam méhnyakrákot, ám egy szerencsés véletlennek köszönhetően rátaláltam egy olyan orvosra, aki megmentette a méhemet. Ma már egészséges vagyok, afféle túlélő, néhány hendikeppel (úgymint 40 cm-en zipzáras hasfal, hiányzó külső méhszáj, méhnyak és méhtartó szalagok, 1 db kiemelt hólyaglebenyből pótolt és a méh előtt és alatt elvezető vesevezeték, 1 db hiányzó jobb petefészek, no meg egy laza pocak, jó 20 kiló súlyfelesleggel), és egy új, csodaszép szerelemmel (mondhatni: boldog párkapcsolatban élek, amelyben elfogadnak, szeretnek és támogatnak). Ez már így kezd egy kicsit izgi lenni, nem?

Megkérdeztem az orvosomat, és nagyon nagy örömmel fogadta az elhatározásomat, egyszersmind elrebegte, hogy azért arra készüljek fel, hogy a második trimesztertől esetleg végig feküdnöm kell (ami nyilvánvalóan tök jót tesz az alakomnak), mint minden tisztességes veszélyeztetett terhesnek, meg azt is mondta, hogy nem bánná, ha ezt az időt Magyarországon tölteném, amitől aztán még inkább nonszensszé válik a dolog, hiszen az én kedvesem egy gyönyörű, hosszúcsontú, vérbeli holland fiú (feltehetőleg spanyol bevándorló ősökkel), saját vállalkozással, meg fizetnivalókkal odahaza, meg minden – szóval ez most komoly, hogy 9 hónapot fogok eltölteni nélküle, miközben a gyermekét várom?

Igen, ez most valszleg komoly volt, ezért aztán úgy döntöttem, hogy ezt az apró kis belső berzenkedésemet most szépen félreteszem, és abban reménykedem, hogy ez lesz majd a legnagyobb bajom, és mint olyan, szépen magától meg is fog oldódni – elrendezik majd odafent (vagy idelent) azok, akik az ilyesmiben illetékesek (kinek-kinek hite szerint). Számba vettem hát a felmerülő lehetőségeket, problémákat: melyik az, amelyikre felkészülhetek, mit tehetek a kockázatok csökkentéséért, hogyan segíthetem a testemet és készíthetem fel a szívemet-lelkemet erre az izgalmas, egyszersmind számomra félelmetes és óriási kihívásra.

Amúgy a kedves is rögtön rárepült a témára, kicsit talán gyakorlatiasabban megközelítve a dolgot, és olyan kérdésekkel rukkolt elő, mint a “milyen határidővel kellene vállalni a munkát”, meg a “hogyan fogjuk finanszírozni az elkövetkező 20 évben esedékes beruházási költségeket?” (Ez utóbbi kérdés természetesen inkább úgy hangzott, hogy “hogyan akarsz gyermeket, ha nincsenek anyagi tartalékaid?” és hogy “nyitunk neked egy pénzgyűjtő számlát, és tegyél félre minden hónapban 50 eurót!” Drága szívem, ő még mindig nem tudja, mennyire sok pénz az az 50 euró a magamfajtának!)

Szóval abszolút projekt szemléletben (feladat-határidő-büdzsé) munkához is látott, hogy végre valami tisztességes, felelős, felnőtt embert neveljen belőlem, és bevallom, elolvadtam tőle, ahogy hallgattam okos, erős, mondhatni férfiasan racionális, és már-már bosszantóan földhözragadt utasításokat az életvezetésemre vonatkozóan. Egy helyes és kifejező testérzetfestő monológban azt hiszem, ezt úgy mondanám, hogy “a méhem ettől olyan lelkes haptákba vágta magát, hogy a szívemig ért és jó öt percig a mellkasomban tombolt a forróság, amellyel a szerelmes női medence parancsára kirendelt, hirtelen feltörekvő, kötegelt hormonbomba sújtott le rám”.

Node, nem is ez a lényeg, hanem az, hogy feltétlenül el szeretném mondani, hogy erről írni tulajdonképpen nagyon nehéz. Nekem nehéz: az embernek. Meg a nőnek is. Intim dolog ez, és számtalan kétség, félelem lakik bennem, s fejem fölött Damoklész kardjaként ott lebeg a kudarc lehetősége: mert mi van akkor, ha nem leszek elég kitartó a felkészülésben, és mi van, ha elveszítem a páromat – hiszen a párok azok olyan elmenősek, legalábbis eddig még mind elment! A legutóbbi például éppen ott, a rákos ágyon felejtett ott, nyomorultul, fekve! Meg aztán messze van az a Hollandia, vagy az orvosom Hollandiától, lényegében mindegy is, a lényeg, hogy messze vannak egymástól: az apa és a szülőszoba. Eljátoszttam pár percig a gondolattal, hogy milyen szép is lenne, ha az orvsom kapna mondjuk egy klinikai oktatói állást arra a félévre, amíg én épp terhes vagyok, és időnként ott is operálna, mondjuk Alkmaarban vagy Amszterdamban, és aztán jól megcsászározna ott helyben, de aztán beugrott, hogy vannak ott mást szervek is, amikre vigyázni kell, és nem baj, ha közel az orvos, talán jobb is, ha itthon leszek, jó kezekben, és amúgy mi lesz, ha nem is tudok lefogyni, és nem leszek kitartó az intim tornában, vagy nem tartja meg a babát és a méhemet a hasfal és a gátizom, és az az egy kis csodálatosan erős, szeretett, ámde kicsit megkúrtított belső méhszáj, és esetleg jól megnyomorodom, és különben is, mi van, ha már túl öreg vagyok, vagy nem elég az az egy petefészek, hogy teherbe essek? Általában véve: mi van, ha kudarcot vallok, és itt nyilvánosan csinálok hülyét magamból, sütkérezve a Cafeblogon?

Nem tudom, mi van akkor. Azt hiszem, akkor elég szar van.

S miközben ez a számtalan nevetséges vagy rettenetes – mikor milyen – félelem, a fejemben huzakodó rendetlenség meg őrület, össze-vissza csapongó gondolatok formájában ping-pongozott a vérnyomásommal, felrémlett bennem az is, hogy még sohasem olvastam méhnyakrákos sikertörténetet. Beszélünk betegekről, halottakról, íródnak könyvek, csodák, meg rémtörténetek is, de nincsenek olyan könyvek, egy sem olyan, amelyben leírják, hogy ez egyáltalán lehetséges-e: hogy kinyílhatnak-e még a megcsonkolt virágok?

Azok is kevesen vannak, akik leírják a félelmeiket, tüneteiket, küzdelmeiket és változásaikat, nekem meg már úgyis mindegy, hiszen tavaly tele volt velünk a sajtó: a hegeinkkel (Ld. NLCafe fotók 2014.09.01.), és a bélműködésünkkel, meg azzal, hogy nekem mennyit ért ez az élet és mennyit nem… (Ld. Interjú hír24 2014.10.01.). Talán ezúttal érdemes volna vállalni a kudarc lehetőségét, mert ugye az is lehetne a történet része, csak akkor már valószínűleg nem nevezhetnénk méhnyakrákos sikertörténetnek vagy ilyesmi… Igen, a kudarc… megalázó volna, ha kudarcot vallanék, miután mindezt ide leírtam lelkesen…

Javasolták a mályvalányok, hogy talán írhatnék titokban! Akkor nem lenne olyan nagy a nyomás, és csak akkor hoznám nyilvánosságra, amikor készen lesz, és teljes a siker, megszületik a baba meg ilyesmi, de azt hiszem, én mégis szeretném, ha velem tartanátok és segítenétek ti is. Szeretném megpróbálni: elmondani, hogy mit tettem azért, hogy a méhnyakrák után gyermekem legyen. Elmondani gyógyulóknak, azoknak, akik talán holnap, vagy azután a kés alá fekszenek és félnek. Meg az egészségeseknek. Meg túlélőknek is. Nektek, nőknek.

Ahogy ezekről a dolgokról írok, Pete Zsófi jut eszembe, a makacs kitartása, a naplója, amelynek a címe Márpedig én ebbe nem halok bele! volt, és az, ahogyan egy évvel ezelőtt ismeretlenül is az angyalhangú Zsófi életéért rettegtem Icóval. Egy évvel ezelőtt még arra gondoltam, hogy mi van, ha nekem is sipolyom meg vastagbél áttétem és kiújulásom van, és rohantam a soron kívüli vérvételre haza, és figyeltem Nikire, aki elmesélte, hogy Zsófi még reménykedik, gyógyulni vágyik és aztán elment… Még ma is megkönnyezem.

Bennem nincs meg Zsófi makacssága, és nem intek be a ráknak vagy a szétszabdalt testemben lassan éledező porcikáimnak. Szeretem a testemet és megbízom benne, de azt hiszem, a saját érdekemben jobb, ha már most megengedem magamnak a kudarcot is, annak a lehetőségét, csak hogy kisebb legyen a nyomás! Meg azért is, mert ha nem sikerül, akkor is majd élni és túlélni kell, boldogságban és szeretetben, egységben önmagammal. És megbízom abban is, hogy ti, olvasók is megengeditek majd nekem, hogy ember legyek, néhol gyenge vagy sikertelen, és ahogy az ő, a Zsófi szívszaggató “kudarca” a gyógyulásban nem mondatta azt senkivel, hogy “lám Zsófika, mégis csak belehaltál”, úgy talán az én olvasóim sem akarnak majd örömtáncot járni lelkem teteme felett, ha véletlenül elbukom.

Ezért ma úgy döntöttem, hogy írni kezdek, egy igaz történetet.

 

 Következő rész |

***

Érdekel a folytatás? Ide kattintva a Facebook-on is követheted a Koffein blogot!

 

 

***

Tetszett ez a bejegyzés? Olvasd el a következőt is!

Ha szeretnéd, a Facebook-on is követheted a Koffein blogot!

Koffein
Volna kedved velem jógázni?

Próbáld ki a Plus size jóga videókurzusomat!

Kommentek

(A komment nem tartalmazhat linket)
  1. Ernő Beszédes says:

    Ettől Szépek s boldogok a Nők……bevállalók s mindent megtesznek a BOLDOGSÁG A CSALÁD érdekében.

  2. Éva Győrffy says: (előzmény @Tunderke)

    <3 Köszönöm, Tünde! Igyekszem majd hírt adni! 🙂

  3. Tunderke says:

    Nagyon szép és megható írás! Beleborzongtam! Nagyon-nagyon szorítok neked!!!

  4. 🙂 Köszönjük! És külön köszönöm, hogy többesszámban írtál, mert egyedül biztosan nem… 😉 Itt legalábbis ketten vagyunk de még az is lehet, hogy hárman szeretnénk 🙂 <3

  5. Anyawellness Réka says:

    Nagyon drukkolok Nektek! Vannak még csodák! Nekem egy nagyon kilátástalan és tragédiákkal tűzdelt négy év után született meg a kislányom, neked is sikerülni fog!


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!