Koffein

Gyeongchu: Útra léptem, hogy átkeljek (1. rész 1. epizód)

A Gyeongchu epizódok egy készülő regény részletei: szerelemről, zenről, spiritualitásról, a hétköznapi, spirituális érdeklődésű ember kérdéseiről, kétségeiről és csalódásairól, és a rákról. Az útról szól, (legyen az kis út vagy, nagy, lényegében mindegy), amelyen a megvilágosodást keresve találtam csodákra, fényre és egy kicsit halálra is.

Amikor a nagy útra léptem - Kirándulás Arwennel a Cuha-patak völgyében, 2005.

Gáté-Gáté, Párágáté… – Kirándulás Arwennel a Cuha-patak völgyében, 2005.

Szemüveges, magas lány nyitott ajtót, nagyjából lúzer, amolyan semmilyen. Fiatal volt, lendületes és vidám, mégis, szürke ruhájára és arcára pillantva – amelyre nem tudom, hogy gyanakvásom festette-e fel az együgyű emberek elvakultságának kissé nevetséges, fanatikus hitszagúan hamiskás fényét, vagy tényleg kissé hülye volt szegény – az embernek az a benyomása támadt, hogy nem egészen az igazság keresése hozta be ide, inkább csak „valszleg nem t’ott magával mit kezdeni, mert elcseszett az élete”.

– Sunimot keresed? – Fura hangzású, izgalmasnak tűnő, keleti szó (mint később megtudtam, egyszerűen annyit jelent: szunim, azaz szerzetes), amelytől rögvest akkorát dobbant a szívem, mint ducijucinak, amikor Elvis kisvárosi hasonmása a röcsögei művház színpadára lépett, s a korábbi „krisnás” kalandozásom emlékeinek füstölőillatú nyugalma megérintette a… mimet is?

– A teaszertartásra jöttem – válaszoltam.

– Itt nincsen teaszertartás ilyenkor. Itt most elvonulás van, és éppen az esti gyakorlatra készülünk, de ha szeretnéd, megkérdezhetem Sunimot, hogy bejöhetsz-e velünk gyakorolni.

Körülnézve, a helyben nem volt semmi különös: cipőtartók, sok-sok papucs, fogasok, egy kis asztal, rajta füstölőtartó, benne föld és hamu. Az asztal fölött szakállas fickó kissé áttetsző fehér papíron (rizspapír), apró, bordó-barna-fehér és fekete sormintás selyem paszpartuval, alig néhány egyszerű, határozott fekete vonallal megfestve: Bódhidharma képe. Könyvek, prosik, adományosláda… szép volt itt, de nem azért, mert a falak, a bútorok vagy a képek szépek lettek volna. Úgy amúgy volt szép. Persze a bűvös ázsiai bölcselet, tudás meg a nyugalom reményével telve azt hiszem, én magam is szépítettem rajta picit, úgy amúgy magamban… a fejemben, bent. Izgalomban várakoztam, igazából nem is tudom, lehet, hogy rettegtem is… Még dobbant kettőt a szívem, kissé zavartan: hülye szektások, menekülj!

A hellyel-közzel kopasz és hajas idegenek csendesen osontak a házban, mindannyian szürke ruhában. Senki sem szólt hozzám, léptük sem koppant, csak a bögrék, ahogy a bejárati ajtóval szemben, a folyosó másik végén nyíló fehér ajtón kilépve befordultak a konyhába, hogy teát töltsenek egymásnak és maguknak a drapp cserépkancsókból,

Hamarosan kilépett egy jóképű, lendületes, magabiztos férfi, egészen megnyerő kis fiatal nyikhaj, amolyan menedzser típus. Vékony, középmagas alakján bő, szürke nadrág, és egy féloldalt, a szíve alatt félmasnira kötött, félhosszú köpeny. Jellegtelen szürke pamutzsákba rejtett lényének kiscsikóra emlékeztetően mozgékony, könnyed méltóságát csak fokozta köpenyből kibukkanó, szokatlanul hosszú nyaka, amely fölött üde, tiszta, kék szeme pontosan úgy ragyogott, ahogy az már egy zen mestertől ugyebár definíció szerint elvárható, és a homlokán már-már megcsillanni sejtettem a szépség meg az isteni tisztaság és szeretet visszafogott, könnyű fényét. Így visszagondolva, bár fiatalnak és éretlennek tűnt ahhoz, hogy zen mester legyen, minden vonását hordozta egy olyan tiszta szívű, megvilágosodott lénynek, aki mellett nincs útja torkodon kifelé hazugságnak, sem tévedésnek, mert rögtön ahhoz az igaz lényhez szól benned, akiről azt hitted, nincs is, vagy már rég elfelejtetted: egy bölcs, őszinte, komoly és erős lényhez, isten benned lakó gyermekéhez.

– Segíthetek? – hangzott el a később olyan sokszor halott, standard tankérdés.

– A honlapotokon azt olvastam, hogy itt péntekenként 17 órától teaház van, kötetlen beszélgetéssel a zenről, buddhizmusról. Engem érdekel a zen, hát ezért most eljöttem – gondoltam ez jó kezdet lesz.

– Szokott ugyan lenni nálunk teaszertartás, de az keddenként.

– Simán meglehet, hogy összekevertem egy másik központtal – úgy rémlik, mintha kettő lett volna ebből a névből…

– Niema – fordult az épp a konyha előtt elhaladó lányhoz –, a főiskolán van péntekenként teaszertartás?

– Meglehet, nem emlékszem pontosan.

Ezután ismét kettesben maradtam az előszobában Sunimmal. Jó volt ám amúgy az a pár perc, talán életemben a legszebb. Reszkettem, istenemre, egész testemben, mint a nyárfalevél, telis-tele félelemmel és izgalommal, de olyan boldogsággal is, mintha éppen most nyerne értelmet az egész életem.

8 éves voltam, amikor először döbbentem rá, hogy egyszer meghalok, hogy lesz egy nap, amikor a mostani világom, a testem, a gondolataim, az érzéseim semmivé foszlanak, és anélkül, hogy még egyszer láthatnám mindazokat, akiket szeretek, hogy hallhatnám a hangjukat, megérinthetném a kezüket, vagy akár a fákat, virágokat, anélkül, hogy érezhetném szívem dobbanását és a szerelmet, vagy boldogságot, vagy csak a pörköltízt…

>> Gyeongchu bevezetés | >> következő rész


Érdekel a folytatás? Ide kattintva követheted a Facebook-on is a Koffein blogot!

***

Tetszett ez a bejegyzés? Olvasd el a következőt is!

Ha szeretnéd, a Facebook-on is követheted a Koffein blogot!

Koffein
Volna kedved velem jógázni?

Próbáld ki a Plus size jóga videókurzusomat!

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!