Koffein

Gyeongchu: Bevezetés

“Gazdagnak éreztem magam, mert tartoztam valahová, menedékre leltem és biztonságban éreztem magam, mert volt valamim, ami többet ért számomra mindannál, amit rövid 30 évem alatt összeharácsolni tudtam. Nem tudtam, hogy mindez csak illúzió, és ami számomra az otthont és az életet jelentette véget fog érni abban a pillanatban, amikor Ne Eoni megnyomja azt a bizonyos gombot: küldés…”

Seokguram Grotto buddhista sziklakápolna, Gyeongju, Dél-Korea

Seokguram Grotto buddhista sziklakápolna, Gyeongju, Dél-Korea

Bevezetés

 

Ez a történet, az én történetem, valójában 2011 januárjában kezdődött, amikor Nae Eoni[1] egy gombnyomással szétküldött egy e-mailt, megpecsételve vele egy magyar zen szerzetes, egy templom és az én sorsomat. Hwaseobo[2] szerzetes évek óta Magyarországon élt és tanított, amikor a templomépítés ötlete elsőként felmerült benne, épp abban az időben, amikor az irányítása alatt gyakorolni kezdtem.

Ahogy teltek-múltak a hónapok, végignéztem, ahogy Hwaseobo szerzetes régi tanítványai eltávolodtak tanítójuktól, és a templomépítésért folyó küzdelemben lassanként magára maradt vezető egyetlen kitartó tanítványával és az állandóan cserélődő újoncokkal önnön bukása felé haladt.

Valójában senki sem tudta, mi vezetett idáig, addig, hogy elment az a levél. Korábbi tanítványai közül sokan úgy gondolták, hogy a hataloméhség és az alázat hiánya. Többen úgy vélték, Hwaseobo szerzetes gyakorlása túlságosan eltolódott a templomépítéshez szükséges pénz és kapcsolatok megszerzésének irányába. Hwaseobo szerzetes erőszakos, hipokrita természetére, tűrhetetlen arroganciájára és autokrata irányítására már régóta sok volt a panasz, és az is nyilvánvaló volt, hogy cölibátus tekintetében sem épp feddhetetlen. Volt, aki azt gondolta, hogy Jugeun Man Sa[3] csupán egy újabb homokozó, amelynek egyedüli, teljhatalmú uraként Hwaseobo majd azt tehet az ott élőkkel, amit csak akar. De végeredményben az egyetlen ember, aki az igazságot tudja, az ő maga, és szándéka mit sem változtat azon a tényen, hogy a templomot, amely menedékül szolgál a megfáradtaknak, és otthont ad a szerzeteseknek, hogy ezáltal életüket mások szolgálatának szentelhessék, végül felépítette.

Legyünk őszinték, az embernek néha az a benyomása, hogy Hwaseobo szerzetes, ha Jugeun Man Sa templom építéséről volt szó, látszólag nem válogatott az eszközökben. Annál inkább az emberekben! Hogy hányak estek szent céljának áldozatul, azt pedig nem lehet egyetlen könyvben számba venni, és különben is, ahogy Hwaseobo szerzetes mondaná: „ők mind a saját hatalmas egójuk áldozatai, mert nem tudták letenni/elengedni/meghaladni…, és azt akarták, hogy…” – tudom, hogy volt tanítványai egytől-egyig ráismernek ezekre a mondatokra, ami röviden összefoglalva annyit tesz: nem tudták vagy nem voltak hajlandók azt csinálni, amit ő akart. Mindig ez ment: ha valaki elhagyta őt vagy kritikai észrevétellel élt, az előbb vagy utóbb egészen bizonyosan megkapta a háta mögött a neki járó „a saját …-jának köszönheti” kezdetű mondatot, de milyen érdekes, hogy a jelzők és gyengeségek száma Hwaseobo szerzetes szótárában azért nem volt végtelen! Mindenkinek mindig ugyanaz a 5 hibája volt random keverve: óriási az egója, kapzsi, aki csak hatalmat és pozíciót akar, elmebeteg illetve érzelmileg instabil, továbbá nem tudja abbahagyni mások „csekkolását”, és nem egyenes, hanem mindenféle kerülőutakon, alattomosan kártékonykodik, amit le kell leplezni. Végeredményben mindenkivel újra és újra ugyanaz volt a baj, az öt közül az egyik.

Amikor Nae Eoni elküldte azt a bizonyos körlevelet a templomépítés valamennyi támogatójának és a zenközpont összes kontaktjának, szerzeteseknek, mestereknek és gyakorlóknak, Hwaseobo szerzetes éppen száznapos egyéni elvonulásának második hetében járt. Talán épp a gombnyomás pillanatában történt, hogy bal térdszalagja elszakadt. Gyakorlása azonban nem szakadt vele: ha fekve, hát fekve, de állítólag folytatta útját, az elvonulást (szerintem amúgy csak fogyókúrázni ment), majd a 2011-es téli Kyol Che végére hazatért Magyarországra.

Ugyanezen téli Kyol Che[4] utolsó két hetében ismertem meg Ingan[5] zen mestert, és ez a találkozás későbbi döntéseimnek meghatározó élményévé vált. Hogy miben rejlett Ingan mester varázsa? Abban, hogy Ember. Aki nem találkozott még Az Emberrel, az talán nem is tudja, mit jelent ez: Ingan Seonsanim[6] nagyon szerény, egyszerű alak. A legkevésbé sem nevezhető együgyűnek. Szerénysége és egyszerűsége sokkal inkább egy olyan ember bölcsessége, aki már nem akar Istenné válni és nem változtatná a világot valami más, hibátlan hellyé, mert tudja, az, ami van, úgy ahogy van, tökéletes.

Ingan Sunim minden gondolatában és porcikájában meztelen ember megtestesítője, és úgy tűnik, ő ezzel az állapottal nagyjából meg is van elégedve. Nem játszik istenesdit, vagy mesteresdit. Nincsenek hatalmi és sztárallűrjei, és semmiféle gőzfelhő és glória nem lengi körül fejét, mint holmi önjelölt tanítónak vagy más népbutító bolondnak, és még sohasem hallottam ítéletet mondani semmi felett. Azt hiszem, épp a szerénységében és a semmiségében rejlik az a varázsereje, amelyet látván felismertem és megszerettem a Mesteremet.

Számomra az Ingan mesterrel való találkozás azt jelentette, hogy jelenlétében többé magam sem kívántam más lenni, mint egyszerű ember – minden mocskommal és nyomorúságommal, szépségemmel és ürességemmel együtt, meztelen ember, ha már Isten amúgy is úgy, annak teremtett. Úgy gondolom, hogy mindaz, amit az úton járó ember az első lépéseknél elvet és legyőzni, eltakarni, önmagáról levagdosni akar, vagy amit félresiklott tanítói levetkőznivalónak, elvetendőnek és rossznak bélyegeznek meg, mindaz, amelyet valaha is elítéltek benne, és az is, amit ő maga ítélt el, mindez semmivé foszlik abban a pillanatban, amikor egy valódi emberrel találkozik, a maga őszinte és meztelen emberségében, és ott marad végül meztelenül Ő is: az ember az emberrel szemben, ülve, a maga tökéletlen emberségében. Ekkor többé nem kell elmondani, megvallani, hogy ki vagy.

A 2011-es téli Kyol Che végén felvettem a 10 nagy fogadalmat. Yo Keoi[7] zen mester volt a fogadalmi tanító aznap, mint az európai szanga vezető tanítója, de a fogadalomtételi ceremónián részt vett valamennyi európai tanító, Hwaseobo szerzetes és Ingan mester is.

Fogadalomtétel után – ahogy az már ilyenkor lenni szokott – ismét lángra kapott bennem a gyakorlás iránti elkötelezettség, a lelkesedés, a hit és a bizalom. Úgy éreztem, hogy bármi történjék is ezután, nekem mindig lesz hová mennem. Mindig lesz egy otthonom, egy hely, egy menedék, legyek bár szegény, kisemmizett vagy magányos, vesszen bár családom, otthonom, és az egész életem, többé nem vagyok hontalan és nem vagyok egyedül, nem vagyok elveszett, mert a Templom és a Szanga[8] bármikor hazavár. Gazdagnak éreztem magam, mert tartoztam valahová, menedékre leltem és biztonságban éreztem magam, mert volt valamim, ami többet ért számomra mindannál, amit rövid 31 évem alatt összeharácsolni tudtam vagy voltam kénytelen. Nem tudtam, hogy ez is csak illúzió, hanem a legmagasabb spirituális rétékként éltem meg a hétköznapi dolgaimhoz való ragaszkodásom hiányát, és nem is sejtettem, hogy amiért mindezt odaadtam volna, ami számomra az otthont és az életet jelentette, véget fog érni abban a pillanatban, amikor Neani megnyomja azt a bizonyos gombot: küldés.

Hwaseobo szerzetes 2011 áprilisában hirdette ki a szanga előtt, hogy tanítványával való szerelmi kapcsolatára egy váratlan körlevél hatására fény derült, és emiatt etikai bizottság elé állították, amely bizottság az egyház szerzetesekre vonatkozó szabályainak megfelelő ítéletet hozott fölötte. Az ítélet alapján tanítói meghatalmazását egy évre visszavonták[9], és – tekintettel arra, hogy egyértelműen kinyilvánította abbéli szándékát, hogy szerzetes maradjon – egy évre Koreába rendelték, hogy az ottani monasztikus környezetben ismét megerősödjön gyakorlási szándékában és szerzetesi fogadalmaiban. Annak ellenére, hogy ő és kedvese egyértelműen kifejezték, hogy szerelmi kapcsolatukat szintén folytatni kívánják, mert szakításuk indokolatlanul sok szenvedést okozna, a bizottság döntésének értelmében minden kapcsolatot meg kellett szakítaniuk, és az egy éves monasztikus tréninget követően nyilvános bűnbánó szertartás keretében Hwaseobo szerzetesnek kellett volna kérnie a közösség megbocsájtását az általa okozott károkért. Természetesen volt más választásuk is: a szerzetesi csuhát bármikor le lehet tenni, lemondva az azzal járó összes kiváltságról: adományokról és a templomokról, mint ingyenes lakóhelyről. Ez utóbbi esetben azonban Hwaseobo szerzetes pillanatok alatt a munkaerőpiacon találta volna magát tizenöt év után, és egész addigi élete értelmét – beleértve az általa felépített templomot – kihajítva az ablakon, hétköznapi, dolgozó emberként élhetett volna a lánnyal boldogan, amíg meg nem hal – remélhetőleg nem éhen.

Az ítéletet Hwaseobo szerzetes nem fogadta el. Úgy érezte, az etikai bizottság a döntéshozatal során nem vette figyelembe speciális helyzetüket, a már felépült templom érdekeit, és kettejük azon kívánságát, hogy együtt maradhassanak, és embertelen módon kezelték őket, a szabálykönyv szerint haladva szubjektív megítélés helyett.

Hwaseobo szerzetes látszólag nem akart választani, vagy nem engedhette mg magának, véső soron mindegy. A szangát arról tájékoztatta, hogy kedvesével együtt maradva átigazol egy másik szerzetesrendbe, ahol lehetősége van szerzetesként akár megnősülni is, ezzel elhagyva a mestere által alapított iskolát, amelyben a Dharmát és a tanítói kinevezését kapta. Saját közösséget kívánt alapítani mindazokból, akik őt követik, és nem kevesebbet ígért nekik, mint a felépült templomot: „hiszen az a miénk, a mi pénzünkből van, amit ÉN kerestem!” Az addig őt eltartó és támogató iskolát korruptnak és pénzéhesnek nevezte, ahol minden szerzetes – beleértve a nagy zen mestert, a 78. pátriárkát is – ugyanúgy nőzik, mint ő, s amelynek világi tanítói nem tisztelik a szerzeteseket, és mesterei adománygeneráló területeiket Európa térképén körbepisilve küzdenek a hatalomért, miközben megfosztották őt a boldogság és boldogulás lehetőségétől.

Hwaseobo nem játszott kicsiben: mint mondtam, a gyakorlók és támogatók pénzén általa felépíttetett templomot is meg kívánta tartani, és a közösség és az alapítvány egyetlen aláírásra jogosult személyeként ezt bizony jogilag meg is tehette. Azt a templomot, amelynek alapjához magam is kevertem a betont. Azt a templomot, amelynek építéséhez barátaim, gyakorlótársaim, testvéreim és igen, ellenségeim a Dharmában, mind mélyen a zsebükbe nyúlva, euró tízezreket tettek hozzá. Azt a templomot, amely engedély nélkül, illegálisan épült fel, és amelyet egyszer már 2007-ben leromboltak.

Hwaseobo szerzetes döntését 49 magyar résztvevő közül 48 támogatta. Egy nem. Én voltam az egy.

>> Tovább Gyeongchu első részére

Érdekel a folytatás? Ide kattintva követheted a Facebook-on is a Koffein blogot!

—————————————————

[1] ejtsd: Ne Anni, koreai nyelven azt jelenti „Nővérem”

[2] ejtsd: Hvászabó, azaz virág és szervkormány koreai nyelven

[3] ejtsd: Dzsugün Mán Szá=Tízezer Halott Temploma

[4] ejtsd: Kjol Cse, télen és nyáron tartandó 90 napos elvonulás, intenzív gyakorlat. A kifejezés jelentése: Szigorú Dharma.

[5] Ingán, jelentése: Emberi Lény

[6] ejtsd: szanszánim, jelentése: tanító, mester, de így neveznek a koreaiak minden idősebbet is akár

[7] ejtsd: Jókai

[8] a szagha a gyakorlók közössége

[9] Hwaseobo szerzetes nem volt megvilágosodott mester, csupán egy, a hagyományvonal képviseletére tanítóként jogosult személy, aki az átadási vonalat képviselő mesterekhez hasonlóan egyéni és nyilvános tanítást adhatott

***

Tetszett ez a bejegyzés? Olvasd el a következőt is!

Ha szeretnéd, a Facebook-on is követheted a Koffein blogot!

Koffein
Volna kedved velem jógázni?

Próbáld ki a Plus size jóga videókurzusomat!

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!